Láttam, amit nem láttam

lathatatlan1Itt a Braille-írást próbálhatták ki a kiállítás látogatói.

A Láthatatlan kiállítás egy érzékenyítő program, hogy megismerjük, megtapasztaljuk, átérezzük a látássérültek és a vakok világát. Mindent csukott szemmel kell csinálni, tapintani, tapogatni, botorkálni egy világos, majd egy vaksötét térben. Ez volt a Tavaszi Fesztivál egyik különleges hétvégi rendezvénye a Derkovits Művelődési Központban.

Láttam, amit láttam. Talán többet is, mint gondoltam volna, pedig a szemem csupán annyit érzékelt a világból, mint aki állandó sötétségben él, mert vak.

Próbáltam elképzelni, mielőtt bementem. Próbáltam odakint szorítani a szemem a napsütésben, de akkor is érzékeltem a szemhéjam mögött a sárgás-pirosas fényt. Próbáltam magamra csukni a fürdőszoba ajtót, és ott a sötétségben átérezni a legsötétebbet, de ez sem az volt. Az a néhány perc is zavart, hogy nincs semmi, hogy túl sötét, hogy nem érzem, hogy nem érzékelem a világot. Aztán bementem az ő sötétnek hitt világukba és rájöttem, hogy ez a sötét egy másik, egy sokkal árnyaltabb, egy sokkal finomabb, egy sokkal színesebb sötétség, mint amit mi látók elgondolunk.

Vak vezet...

- Fogjátok egymás vállát, itt a szék ülj le, vigyázz ajtó, akadály, kerüld ki! - jöttek a segítő vezényszavak Misitől, az idegenvezetőnktől, aki egy 15 perces vaksötét sétára vitt minket. Mi épphogy csak botorkáltunk, pedig volt segítségünk, ő pedig biztonsággal, határozottan ment előttünk, otthonosan sürgött-forgott körülöttünk. - Én látó voltam, egy betegség miatt ment el a látásom felnőtt koromban. Egy retinitis pigmentosa nevű örökletes betegség vitte el a látásomat. Az iskolákat még ki tudtam járni normál suliban, 28-30 éves koromtól ment el a látásom nagy része. 39 éves koromig rehabilitációra jártam, addigra annyira lecsökkent a látásom, hogy meg kellett fogni a fehér botot, meg kellett vele tanulni közlekedni - mondja Misi, akit arról kérdezek, hogyan kezdett új életet, hogy folytatta, ami addig volt?

- Az eleje minden felnőttként megvakultnak baromira nehéz. Ez attól is függ, hogy ki milyen beállítottságú, milyen életkorú, és az sem mindegy, hogy valaki férfi vagy nő. Nekem az a tapasztalatom, hogy általában a nők jobban viselik ezeket a megpróbáltatásokat, könnyebben kijönnek egy ilyen traumából. Az eleje senkinek sem egyszerű. Van egy 2-4 éves gyász időszak minden felnőttként megvakultnak és utána, amikor összeszedi magát, akkor tud választani egy rehabilitációt - mondja Misi, akivel a vaksötétben szobrokat tapogattunk, próbáltunk tájékozódni, haladni, „látni”. - Gyakorlatilag azt veszi majd mindenki észre, hogy mivel nincs látása, ezért elkezd figyelni a többi érzékszervére. Félre is oszlatnék egy tévhitet. Egy látássérült nem hall jobban, csak egyszerűen másként használja az érzékszerveit. Jobban figyel, jobban fókuszál arra, amit hall és ebből válogatja ki azokat a neszeket, zajokat, ami neki információt hordoz - mondja Misi, majd a sötét séta egyik látó résztvevője, Orosz Daniella mesél élményeiről.

- Szerintem borzasztóan ijesztő volt, én elkezdtem szorongani is. Talán 10-15 percre okés volt, de nem tudom ezt így egy egész életre elképzelni. Szerintem nagyon okos dolog volt ez a kiállítás, már csak így az érzékenyítés miatt is, hogy lássák az emberek, milyen a látássérültek világa, és hogy sokkal körültekintőbbek legyenek és empátiával forduljanak a látássérült emberek felé.

Világosban világtalanul

A sötét „láthatatlan” mellett volt egy világos, „látható” része is a kiállításnak a Derkó aulájában, itt a szemeket eltakarva próbálhattuk ki milyen az, ha nem látunk, természetesen vakok és gyengén látók kalauzolásával.

- Itt az egyik asztalnál megismerhetik a Braille-írást, kapnak is egy kis lapot a látogatók, amin rajta van az ábécé, így akár otthon a gyógyszeres dobozokon lévő feliratokat is el tudják olvasni. Ezek, amiket itt láttok már elég régi gépek, viszont nagyon drágák, már annak idején a ’70- es években is 1400 forintba kerültek, a mostani ára 140 ezer forint körül mozog, mert már muzeális értékük van. Ilyennel írnak a látássérültek, ami már nem annyira divat, most már számítógépet használunk, leginkább képernyőolvasó szoftverrel, azzal azért már könnyebb a világ, mert aki tanult gépelni az iskolában, annak már nem kell megtanulnia a klaviatúrát, hanem csak üti-vágja, használja - mutatja a Braille-írógépet Máté Gábor, majd egy másik asztalhoz lépünk, ahol Rozi az idegenvezetőnk.

- Itt ennél a játékasztalnál olyan játékokat tudnak kipróbálni, amihez szintén a tapintásra van szükség, megtapasztalják, hogy milyen sötétben tájékozódni, milyen a sötétség, de van itt egy épített labirintus is, ahol fehér bottal tapogatózva kell megtalálni a kiutat - vezet körbe Laczkó Rozi a kiállítás látható részén. - Én 21 évesen veszítettem el a látásomat, de az oka nem derült ki sajnos. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a vakok sötétet látnak, szokták is kérdezni, hogy feketét látsz? A született vakok erre nem tudnak mit válaszolni, persze tudnak, de hát a fekete az már egy szín, tehát ahhoz ismerni kell a fekete színt. Igazából, amit én látok, az egy ködszerű, szürkés-fehéres tejszerű anyag, ha mondjuk világos van, akkor nekem úgy tűnik, mintha ez világosabb lenne, ha sötét van, akkor viszont sötétebbnek tűnik.

Láthatatlan programok

A Láthatatlan kiállítást több százan nézték meg a hétvégén. Az országban több ilyen is van, legközelebb Egerben. Érdemes egyszer kipróbálni, belépni, megtapasztalni ezt a világot. Az érzékenyítő programok kitalálói nem csak kiállításokat szerveznek, kínálnak láthatatlan vacsorákat, borkóstolókat, csapatépítő programokat, ahol a résztvevők csak az egyéb érzékszerveikre hagyatkozhatnak. A kiállítások és a programok a nem látók és a látók világát igyekszik egymáshoz közelíteni, pozitív élményeken keresztül tanítja meg, hogyan segíthetjük, hogyan érthetjük meg őket.

berta