Gyarmati-Nagy Ágnes öngyógyító céllal ragadott ecsetet.

Szín-terápia címmel Gyarmati-Nagy Ágnes tájképeit és csendéleteit felvonultató kiállítás várja az érdeklődőket október 5-ig a Derkó MiniGalériában. A hétköznapokban marketing asszisztensként tevékenykedő alkotó öngyógyító céllal ragadott ecsetet, ma pedig már el sem tudja képzelni az életét festés nélkül.

- Nekem egy terápia része a festés, ugyanis régóta pánikbetegséggel és szorongással küszködöm - mondja mosolyogva Ágnes, amikor a kezdetekről kérdezem. - Több mint két évvel ezelőtt voltam egy élményfestésen Kovács Anikónál. Az ő útmutatásai alapján tanultam meg a színkeverés, az ecsethasználat és a különféle technikák alapjait. Az a két-három óra teljesen ellazított lelkileg, a foglalkozás ideje alatt megszűntek a napi gondok és a nyomasztó gondolatok. Az már csak ráadás volt számomra, hogy a kép is jól sikerült. A festés nyugodt folyamata fogott meg igazán, ezért döntöttem úgy, hogy „hazaviszem magammal” ezt a hangulatot.

- A képein nyomát sem látom a szorongásnak, mindegyik csupa megnyugvás és öröm.

- Mindig örömérzetből alkotok, szomorúságból nem is tudnék. A hétköznapokban - például az öktözködésben - ugyan nem jellemzőek rám, de festés közben többnyire az élénk színekkel játszom. A sárga különösen nagy kedvenc, mely pirkadat és alkonyat formájában rendszeresen visszaköszön, ezzel emlékeztetve arra, hogy minden egyes nap új lehetőségeket hordoz magában. Nagyon sokat köszönhetek az itt látható képeknek, segítettek kitágítani a világomat.

- Mit mutat meg az első, önállóan elkészített festménye?

- Az első képem egy virágos rétet ábrázol, benne a nyolcéves kislányom nevével. Hanna a legelfogultabb bírálóm is, mert minden képemre azt mondja, hogy szép. Szerencsére az anyukám és a férjem objektívek, és felhívják a figyelmemet a hibákra is.

Az építő kritika mindig jól jön.

- Hogyan választ témát, és a festészet mely ága érdekli leginkább?

- Egyelőre még az internetről választok, most még minden kép pusztán egy-egy kísérlet számomra. Ha szembejön egy ötlet a világhálón, először alaposan körbejárom azt. Hirtelen jött érzés által vezérelve még nem sikerült megfesteni semmit. Most még kell, hogy érjen a kép bennem, mielőtt felviszem a vászonra, és napokig javítgatom, mire azt mondhatom: minden részlet a helyén van, tetszik, amit látok. Az is előfordul, hogy nem vagyok elégedett a munkámmal, olyankor átfestem. Az utóbbi időben rákaptam az egészen pici vászondarabra készülő ajtófüggőkre is, de a portréfestés foglalkoztat igazán. Vannak olyan különleges arcok, amelyek szavak nélkül is rengeteget mesélnek múltról és jelenről. Fantasztikus lenne, ha egyszer minden segítség nélkül, igazán jól megfesthetném egy sokat megélt ember portréját.

Ördögh István