A magyar kultúra napja alkalmából Arany katedra kitüntetésben részesült Tankó Lászlóné, az általános iskola igazgatóhelyettese, aki a beszélgetésnek az alábbi mottót választotta: „Hiszek az életben, ragyogó perceiben, amelyekért nemcsak szabad, hanem kell is élni. Hiszek az emberben, az ember lelkének jó oldalában.” (Csehov)
- Mit érzett, amikor megtudta, hogy ilyen magas kitüntetésben részesül?
- Sírtam örömömben. Tényleg! Ez, úgy gondolom, nagyon nagy elismerés, s elsősorban a tanári munkámnak szól. Aztán meg arra gondoltam, a szüleim milyen büszkék lennének rám…

- Melyek voltak a pályája fő állomásai?
- Amióta az eszemet tudom, mindig pedagógus akartam lenni. 1977 augusztusában, a főiskola magyar-orosz szakának elvégzése után szülővárosomban, Miskolcon helyezkedtem el, a 35. Számú Általános Iskolában. Meggyőződésem, hogy nem véletlenül kerültem oda. Pályám első, rendkívül meghatározó évtizedét tölthettem ott, egy nagyon családias, kellemes tantestület tagjaként. Aztán a lányom születése, és a gyes letelte után Tiszaújvárosban kerestem állást, hisz a férjem a TVK-ban dolgozott gépészmérnökként, s a városban lakást is kaptunk. 1987-től az akkori 5. Számú Általános Iskola tanára lettem. Furcsa volt újra „kezdőnek” lenni, de hamar elfogadtak a gyerekek, kollégák. A pályám következő fordulópontja az volt, hogy megszűnt az orosz nyelv tanítása. Ezt nehezen éltem meg, hiszen meggyőződésem volt, hogy erre a nyelvre is szükség van, s az angol sem könnyebb. Váratlanul ért, hogy Kulcsár Albert igazgató úr ’93-ban igazgatóhelyettesi státuszt kínált fel. Azóta két osztályban tanítok magyart a helyettesi munkámon kívül.
Fordulatot jelentett számomra a drámával, mint módszerrel való ismerkedés. Ez gyökeresen megváltoztatta a gyerekekhez és a kollégákhoz való viszonyomat is. Azóta is szívesen alkalmazom az óráimon, és a diákjaim nagyon élvezik a játszva tanulást.
Rendszeresen tartottam továbbképzéseket, amelyekről nagyon pozitív visszajelzések érkeztek.
Büszke vagyok arra, hogy nem tartozom a sopánkodó, elfásult pedagógusok közé. Hatalmas a munkabírásom – ezt édesapámtól örököltem -, s tele vagyok energiával. Még nagyon sok dolgot szeretnék megtanulni, s segíteni vele a gyerekeken. Még nem készítek leltárt, mert úgy érzem, ott a helyem a katedrán, pláne, hogy most már „aranyból van.”

- Ha újra születne, ismét pedagógus lenne?
- Ha két évvel ezelőtt kérdezte volna, biztos azt mondom: igen. Most óvatosabban nyilatkozom, lehet, hogy valami mást csinálnék, de mindenképp köze lenne a tanításhoz és a gyerekekhez.

- Mi minden jut eszébe, ha az Arany katedrára pillant?
- Felocsúdva a váratlan élményből az jut eszembe, kiknek köszönhetem ezt az elismerést. Elsősorban szüleimnek, akiktől olyan neveltetést kaptam, hogy az életben semmit nem adnak ingyen. Mindig nagyon büszkék voltak a sikereimre, s érzem, most is velem vannak.
A férjemnek, aki sok-sok nehéz helyzetben is megfelelő hátteret biztosított a munkámhoz fizikálisan és lelkileg. A lányomnak, aki ma már 25 éves, s néha úgy érzem, a szerepek felcserélődtek: ő vigyáz rám, s szigorú kritikusom.
Egykori tanáraimnak, akik között jócskán van példaképem, főként emberségből. Mindig szerettem volna olyan lenni, mint az orosztanárom, aki soha nem veszekedett, s csupán a lényéért tiszteltük. Előtte „égő” volt nem tanulni. Drámatanáromnak, akitől rengeteget tanultam, s ez egész életemre kihatott. Agykontroll-oktatóimnak, akik egy teljesen más életszemléletet tanítottak nekem, s megtanultam tőlük pozitívan gondolkodni, mindenben a jót látni. Barátaimnak – olyan barátaim vannak, akikkel az életem minden jelentős történését együtt csináltam végig. Ez nagyon fontos az életemben. Kollégáimnak, akik tudnak, tudtak együttérezni velem, bízni bennem. Tanítványaimnak, régieknek és újaknak, akik egy pillantásukkal feledtetik az élet bajait. Büszke vagyok rájuk, akár híresekké, akár egyszerű emberekké váltak, akik tisztességgel teszik a dolgukat. Szülőknek, akik rám merték bízni gyermekeiket. És természetesen, hogy mindazt, ami bennem érték, észrevette, s úgy érezte, hogy megszolgáltam ezt a kitüntetést, köszönöm igazgató úrnak és az egész képviselő-testületnek. Olyan pedagógusnak tartom magam, aki sokat követel, de sokat is ad. Szeretném, ha a tanítványaim éreznék, hogy azért követelek tőlük, mert szeretem és tisztelem őket. Mint ahogy szülőként is az „érted haragszom, nem ellened” vezérelt. Pedig mennyivel könnyebb a másik utat választani: aki akarja, megtanulja… Minden pedagógusnak kívánom, hogy legyen része őt megillető elismerésben, s ehhez Tom Rust szavait adom jótanácsként: „A siker azt jelenti, hogy mersz hű maradni önmagadhoz.”
Tokaji Edit